65 Éves Lettem Én...

Ritka pillanat ez, általában rohanok, szaladok, egyik lábam itt, s a másiknak szinte esélye sincs utolérni. Ma viszont egy különleges nap van, ezért megadtam magamnak az időt az önszemlére.
Ültem az ágyam szélén ádámkosztümben, és végig néztem magamon. Megmozgattam a lábujjaimat, azok pedig virgoncan fickándoztak vissza nekem. Köröztem egyet a bokámmal, majd előre és hátra lendítettem a lábszáram, hogy a térdeimet is érezzem, hogy lássam őket mozogni, ezután pedig finoman megfeszítettem a combizmaimat.
Örömmel és hálával éreztem a lábaim mozgását, hiszen ők viszik előre a testem 65 éve.
A tükörhöz sétáltam, majd tovább szemléltem magam.
Megnéztem a tomporom, amin túl sokat nem ültem, mert nem az a fajta vagyok, de azért mégiscsak hálás vagyok neki, hiszen számtalan esést tompított, sok metaforikus és valós bukfencet értünk meg együtt, és rengeteg csatában volt az én természetes légzsákom.
Előre fordultam, szemügyre vettem a csípőmet, s a két finom vonalat, ami a férfiasságomhoz vezet.
Hajj, hány kalandunk volt kiskomám? – kérdeztem félig mosolyogva, félig nosztalgikusan elveszve azoknak a csodálatos lángolnak az emlékében, amikben meg tudtam magam melengetni vagy éppen égetni az évek során.
Rövid merengés után elszakítottam magam a csábító gondolatoktól, és a hasamra vetettem a tekintetem.
Nem olyan feszes, mint rég… Gondoltam kissé bosszúsan, de aztán eszembe jutott, hogy hányszor fogtam én ezt a bizonyos bendőt nevetés közben, vagy éppen, hogy mennyi finomság került be oda. Ehhez képest meg aztán igazán nem vagyok pocakos.
Ismét megfordultam, hogy lássam a hátam és a gerincem.
Azt hiszem ezek a legfontosabb részeim a szívem után.
A gerincem adja a lényem. Nélküle, elvek és értékek nélkül semmi lennék. A hátam pedig… nos azon sok fát vágtak 6 évtized alatt.
Felettük feszült a vállam. Sokat dolgozom rajta, hogy ne feszengjek, de néha azért így is görcsös. Sok terhet cipel, néha talán túl sokat is. Szívből hálás vagyok neki, hogy még mindig bírja a megpróbáltatásokat! Sok embernek nyújtott támaszt, sokan sírtak rajta, de sokan tették rá megnyugtatóan a kezüket, vagy éppen bokszoltak bele játékosan.
A mellkasomban nem láttam semmi különöset. Nincs rajta egy divatos tetoválás sem, nincs tükörfényesre gyantázva, s nem is ápolatlan. Egy teljesen egyszerű mellkas, mégis különleges. Ott őrzőm a szívem, benne pedig ott van az összes ember, aki szeretetem által a lényem részévé vált. S mire jó még a mellkas? Meg a karok?
Az ölelésre!
Milyen jó lenne, ha kaphatnék egy pontos statisztikát arról, hogy hány ölelést osztottam 65 év alatt!
Nem lenne apró szám az biztos, mert számomra az ölelés a legszebb dolog, ami két ember között történhet.
Ezen a gondolaton elmosolyodok.
A fogaim szépek. A számat is szeretem. Vegyesen áramlott belőle minden 65 év alatt, a szép, csábító vagy művészi gondolatoktól kezdve az igazán nagy üvöltéseken át minden. Ezzel a szájjal mondtam igent a házasságra, ezzel a szájjal dicsértem vagy szidtam a gyermekeimet, ezzel a szájjal alkudoztam a partnereimmel. Sokat megéltünk mi ketten.
Megpöccintettem a terebélyes orrom. Nem kicsi, de cserébe jó üzleti szimatot adott a Jó Isten. Azt hiszem, hogy így nem lehet rá panasz.
Megigazítottam a szemkötésemet. Nekem már ez is olyan, mint egy jól megbecsült testrész. Aztán tekintetemet a precízen nyírt ősz hajamra vetettem. Nem kopaszodom, ez apám öröksége, cserébe viszont hamar deres, majd acélosan ősz, végül hófehér lettem. Ha ez nem lenne, talán el sem hinném, hogy 65 éves vagyok, de nincs okom panaszkodni, azt mondják sármos vagyok ezzel a színnel.
Az inspekció majdnem véget ért, már csak egy dolog hiányzott a teljes leltárhoz. Belenéztem a lelkemben az ép szemem tükrén át. Jól megnéztem magam, igen szigorúan, vizslatva. Szerencsére tudtam állni a saját tekintetem.
Nincs mit szégyellnem, megbánás sincs bennem, azt hiszem az elmúlt 65 évet méltó módon éltem. Persze volt, hogy hibáztam. De ki nem? S vajon ez a lényeg?
Azt hiszem, hogy ennél fontosabb, hogy jól éltem. Szépen. Önazonosan. Bátran, az álmaimat és vágyaimat megélve.
Hálás vagyok, hogy ezt az életet kaptam, és boldog, hogy voltam elég vakmerő mindent átélni.