Miért Lesz Minden Fontosabb?
Gyermekkorában a legtöbb szerencsés embernek megadatik az édesanya és az édesapa szerető közelsége.
Természetes a jelenlétük, a támogatásuk, hogy étel van az asztalon, hogy meleg van a lakásban, hogy cipőt és kabátot vesznek, ha a régi már kicsi, sőt az is, hogy felöltöztetnek bennünket, este betakargatnak, ha betegek vagyunk ápolnak, ha pedig szomorúak, akkor könnyeinket törölgetve vigasztalnak.
Aztán idősebbek leszünk, egyre önállóbbak és függetlenebbek. Már nem igényeljük úgy a szülői gondoskodást. Persze még ott vannak, világítótornyaként mutatják az utat, s ha kell továbbra is támaszt biztosítanak, aztán amikor már tényleg beáll a felnőtt létünk megint segítenek. Ki-ki a magam módján és képességei szerint hozzájárul a gyermeke boldogulásához, pénzt adnak egy új tévére, odaadják a jobbik konyhabútorukat, vagy kanapéjukat, hogy legyen mivel berendezni a házat, vagy akár kicsit belepótolnak az építkezés költségeibe. Később vigyáznak az unokákra, főznek, amikor nekünk nincs rá lehetőségünk, akár napokat is eltöltenek otthonunkban a kanapén szorongva, csak azért, hogy beteg kicsinyünkről gondoskodjanak, amikor nekünk muszáj munkába menni.
Telnek az évek. A mi gyerekeink is megnőnek. Már nem kell a pesztra. Igazából már nem is kell semmi, és valamiért mi egyre ritkábban nyitjuk rá az ajtót a szülőkre.
Mert az olyan nagy macera. Már eleve elutazni a szülői házba. Ebben a forgalomban? 1 óra a dugóban oda, 1 óra vissza? Aztán jön a panasz, hogy mi az, amit már nem tud megcsinálni az idős rokon. Ez pedig, ha csak egy kicsit is figyelmesek vagyunk mind feladatot von maga után. Jobb így hát nem hallani. Jobb tudomást sem venni róla, hogy valahol a távolban ott van egy ember, aki most ránk van szorulva.
Nehéz szembenézni azzal, hogy az életerős édesanyánk és édesapánk is egy esendő ember, aki egyszer megöregszik. Nehéz, de igaz és ha tetszik, ha nem nekünk ilyenkor dolgunk van.
Emlékszem még Józsi fiam csak néhány éves volt, amikor elmentem vele kirándulni a Bükkbe. A sétánk közben találkoztunk egy 80 év körüli nénivel, aki küzdelmesen próbált tűzifát aprítani. Kis tétovázás után megkérdeztem, hogy segíthetek-e, ő pedig némi hitetlenkedéssel vegyes bizalmatlanság mellett ugyan, de elfogadta a segítséget.
20 perc. Ennyi idő kellett a fahasogatáshoz, a néninek viszont mindez hatalmas segítség volt. Mikor végeztem szegény még el is pityeregte magát. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy 6 gyermeket nevelt fel, közülük ketten egy faluban éltek vele.
Hol voltak vajon? Miért egy reszketeg kezű, törékeny asszonynak kellett volna azt a férfias munkát elvégeznie?
Összeszorult a gyomrom akkor, s amit éreztem még most is élénken bennem van. Akkor fogadtam meg, hogy történjen bármi én soha nem hagyom ilyen méltatlan helyzetben azokat, aki tisztességgel felneveltek.




