Görbe tükröt a magyarnak

Belőlünk, magyarokból, valahogyan elpárolgott a nemzeti öntudat. Az országból történő kivándorlás mára szinte extrém méreteket öltött, és a helyzet egyre csak romlik. Értetlenül állok az anyaországot elhagyó orvosok, szakemberek, kutatók, fiatalok és családosok kivándorlási adatai előtt, s miközben egyoldalú véleményemet hangoztatva, fejcsóválva hitetlenkedem, elolvastam néhány cikket a témában.

A külhoni magyarok véleménye nagyrészt egyhangú nem ha a hazatérés gondolatait fontolgatják. Legtöbbjük egyáltalán nem szeretne hazaköltözni, de maradék részük is csak békés nyugdíjas éveit tudná újra szülőföldjén elképzelni. A szomorú álláspontok megváltoztatásában az sem segít, hogy oktatási rendszerünk és egészségügyünk nem, hogy fellendülne, de rohamos léptekben fejlődik visszafelé, miközben a mi képviseletünkre, általunk megválasztott vezetőink bábszínházként játszanak milliónyi magyar ember életével. Ez a bejegyzés azonban most nem elsődlegesen ilyesfajta bírálatként íródott. Az általam olvasott vélemények az ismert politikai és gazdasági okok mellett ugyanis egy másik fontos szempontot, a kellemetlen közhangulatot is a mérleg kivándorlásuk mellett szóló érveket tartalmazó tálcájába helyezték. A sokszor emlegetett magyar mentalitásból fakadó negativitást pedig jómagam is rendszeresen tapasztalom, sőt mi több, az aggasztó tüneteket saját magamon is észlelem.

A magyar emberek nagy része semminek sem tud örülni, és minden apró mozzanatban talál valami negatívumot. Kritikus éllel a szavaiban oktat ki másokat, miközben támadás helyett segítő szándékkal is fordulhatna embertársaihoz. Van egy mondás, mely szerint magyar magyarnak farkasa. Elég sajnálatos, de azt kell mondjam, van benne valami. Mi magyarok a legkisebb buktatónál is másra hárítjuk a felelősséget, és egymás hátán felkapaszkodva akarunk előrébb jutni. Önzőbbek lettünk, látókörünk pedig saját kis kényelmi szintünk optimumáig szűkült. Egy egyszerű példa kedvéért vegyünk egy nyári záport, amely az egyik emberből szitkozódást, a másikból pedig hálát vált ki. Mindketten magyarul fejezik ki véleményüket, szemléletmódjuk mégis mérföldekre van egymástól, aminek, ha kell vérre menő szócsatában, nem ritkán a személyeskedés határain szemérmetlenül átgyalogolva, kíméletlenül hangot is adnak. A minap hallottam egy történetet, amelynek főszereplői, egy idős hölgy és úr az utca kellős közepén szólalkoztak össze. Hogy mi volt a vita tárgya? Az, kérem szépen, hogy melyikük kerülje ki a másikat. Tényleg ennyire kicsinyesek lennénk?

Mélyebben megvizsgálva a dolgokat rájöttem, a kivándorlás nem kiskapu, és az anyaország elhagyása mellett dönteni egyáltalán nem könnyű. Hátrahagyni mindent, ami eddig biztonságot nyújtott és belevetni magunkat az ismeretlenbe nem kevés kihívást hordoz magában. Akik elhagyják hazájukat, kint még nem, itthon pedig már nem találnak otthonra. Vegyük hát észre, hogy határokon innen és túl, egy nemzethez tartozunk, s ahogy az Ismerős Arcok énekli: egy vérből valók vagyunk. Ítélkezés és egymásra mutogatás helyett forduljunk egymás felé támogatással. A balsors a múlt, legyünk kicsit pozitívabbak és hagyjuk, hogy eljöjjön a víg esztendő.